Egy vendég, Moszkvában

2019-07-04 23:02:45


 

Talán néhány barátomat, ismerősömet érdekelheti, hogy miért is jártam a hónap elején Moszkvában, jóllehet egy rövid poszt már előzőleg született. Igen, sikerült jól szerepelnem egy nemzetközi fotópályázaton, nem kértem elismerést, egy kicsit Paksot akartam megmutatni, ott ahol erről a magyar kisvárosról mostanában sokat beszélnek, és túl a műszaki kötelezőn kívül, keveset tudnak.

 

Úgy alakult, hogy egy nemzetközi zsűrinek, tetszettek, amit tőlem láttak. Elnézést a szerénytelenségért, nem ez az első fotópályázat, ahol nyertem és nem fotópályázatokra hajtok, de jól esik, ha észreveszik, hogy valami tényleg rendben van.

 

Akit nem érdekelnek a fotók és Moszkva sem, csak Brüsszel, azoknak bátran javaslom, hogy innentől kezdve ne vesztegessék itt az idejüket.

 

Aki marad, annak némi ismeret. A fotókról. Volt egy pályázat a tavasszal, ott ahol atomerőmű van, vagy lesz, jöjjenek képek, itt Moszkvában, ahol készülnek a tervek, az új atomerőművekről, felhasználják ezeket a képeket. Most a huszonnégy legjobbat, ezek között van két paksi kép, tőlem.

 

Az egyik, egy traktor szánt a paksi atomerőmű közelében, a másik három csudaszép kislány a Pro Artisban, balettórán tanulnak tanárnőjük értő-szerető figyelmessége, gyengéd vezetése mellett. A képek ma hatalmas kivetítőn a cég moszkvai központjában, mint egy élő tárlaton, a többi huszonkét képpel együtt körbejár. Nyilván, nem a Time Magazin és nem Fotó: National Geographic.

 

Sosem vágytam rá, hogy elég sznob legyek, hogy fotóstársaimat pukkasszam az irigységtől, nem kértem magam soha a fotóművészek szövetségébe, beérem egy kis közösség megbecsülésével, szerény képességeimből könnyen tudom alább adni, annak tudatában, hogy hazám nemzeti archívumában is százszámra vannak képeim, amit én sosem loptam ki onnan és nem is fogom. Pakson 1993 óta készülnek az én képeim, előtte csak hivatalos MTI tudósítóként jártam itt, azóta közel hetvenezer képem van a Paks-Press archívumában, ezeket én őrzöm.

 

Amikor túllépek a fotókon, az jut eszembe, hogy a messziről jött ember azt mond, amit akar. Én nem akarom sem szépíteni, sem alábecsülni, azt, amit lát Moszkvában egy turista, jóllehet, én már a negyedik utamat turistaként, előtte hivatalos tudósítóként járom, csak ez a legutóbbi nem az, vendégnek hívtak és megköszönték a munkámat.

 

Ez sem fordul elő minden nap az emberrel és én is igyekszem az ilyen gesztust megbecsülni.


Akik újságíróként érkeznek egy tudósítás helyszínére, tudják előre, hogy a rövidre szabott idő –és napidíjkeret miatt a városból nem sokat látnak majd, a taxi átvisz a reptérre, lehet hazamenni.

 

Na, most megadtam a módját. Ez is az oka, hogy most amikor ezeket a sorokat a hotelszobámban fekve írom, felpolcolt lábbal, azért van, mert lejártam őket, a szó szoros értelmében.


Kétnapi teljesítményem lehet ötven kilométer, nem szoktam a szántást, Pakson se szállok ki az autóból, most iszom a levét és nem a vodka formájában.

 

Moszkvát lehetetlen bejárni. Egy tízmilliós metropolisz, szörnyű, elviselhetetlen forgalommal és dugóval, hihetetlen metróhálózattal, a központi tér ezernyi turistájával éjjel két órakor. Persze, ha valaki azt hiszi, leírom mit kell látni, téved, a neten minden fent van. De ami nincs: egész éjjel járnak a takarítógépek, locsolnak a locsolóautók, mossák a várost, szinte nincs is szemét, nem voltak ordítozó emberek és nem dönti senki sem fel a kukákat.

 

Vacsorázni megyünk, kedvenc helyünkön, szinte tinilányok a felszolgálók, de biztos alig húsz. Remekül beszélnek angolul, udvariasak és kedvesek, lesik minden kívánságunkat. Az árak persze nem olcsók. Nekünk öt forint körül van egy rubel, de összességében a végén, Pakson is fizetnénk ennyit. 

 

Kijövünk újra az éjszakába, az élet nem csitul, forgatag, kavalkád, örült fényképezés telefonnal, mindenki fényképez, a szépséges városrészleteket, saját magát és egymást, oda vissza, fel-le. Mindenkinek van telefonja, még a négyévesnek is.

 

Nyilván, már nem technikai csoda, de ilyen tömegben ezt egyszerre látni, mégis lehet újdonság. Mi sem hoztunk fényképezőgépet a sétára, ma nem dolgozunk, mondtuk kisbarátommal, Marcival, meg is bántuk nyomban, mi is elővettük a telefont.

 

Most láttam először közvetlen közelről a Kremlt, sokszor hallottam a nevét, a napi politikai élet része, igazi oroszos katonai őrségváltás az örökmécsesnél, igen, olyan orosz.

Készítettem néhány képet, ezek is beszédesek, ezt is felraktam, felrakom majd, ide a közösségi oldalra. Elsőként egy hollós képet, ezt még elmesélem.

 

Az utcán, ami a Vörös térből indul és tele van ragyogással, sok árus és zenész van. Az árusok nem portékát kínálnak, hanem látványelemeket. Felöltöznek korabeli ruhákba, orosz cári tisztnek, melléd állnak, kezedet rázzák. Bejön csapda, csattan a telefon fotó, utána azt mondják, a szereplés ötszáz rubel. Nos, akkor két-háromezer forint a fotó ára. Kedvesen elkérik tőled, nem bánom, de mondhatták volna előre is. Egy ilyenbe már bele sétáltam 2017-ben, de nem tanultam belőle, most a madaras trükk jött be nekik.


Ami a hollót illeti, nagyon kedves és okos, szelíd jószág, látni, hogy ismeri és szereti az embert, és csepp félelme sincsen. A gazdájának azonnal engedelmeskedik. Jó volt vele néhány pillanat, már nem is sajnálom az ötszázast.


Emlék, nemcsak állok egy kirakat előtt, úgy volt, hogy én voltam itt, éltem és jártam egyszer ebben az utcában is.

 

Moszkva, 2019. július 3.

 

Kiss G. Péter.