Konzervgyár, ahogyan már nem láthatjuk

2018-09-05 20:53:50



Egy közös séta, egy nagymúltú paksi gyárban. Igen ez a konzervgyár. Együtt sétálunk végig gyárterületen, egy olyan emberrel, aki itt volt gyermekmunkás, majd művezető, majd üzemvezető. Aztán polgármester lett, és közben fordult is a világ. Próbálta megmenteni az élete egy részét, de már nem tehetett semmit. Herczeg Józseffel beszélgetünk, 2018 szeptember elején, jórészt már csak az egykori virágzó gyár romjain: egy rendszer hozta életre és amikor a rendszer elmúlt, vele együtt halt meg a gyár is. Ettől függetlenül kialakult egy közösség, egy olyan paksi dolgozó gárda, amely már csak a szép napokra emlékezik. Lassan kialszanak az utolsó fények. Emlékképekkel készülnek egy közelgő kiállításra:


A gyerekkoromat is itt töltöttem, tízéves korom óta minden nyáron dolgoztam a konzervgyárban. 1968 augusztus elsején léptem be, a főiskola elvégzése után a befőttüzemben lettem segédművezető, később művezető, és 1969-ben átköltöztünk az új épületbe. A mostani kenyérüzem volt a régi gyár: az alacsonyabb épület volt a főzeléküzem, az irodaházi épület mellett volt a befőtt feldolgozó. Ezeket 1933-ban építették.


A fejlődés akkor kezdődött meg igazán, amikor a szovjet háborús jóvátételt kellett fizetni Magyarországnak, az irodaház előtt volt egy gyárkémény, a kazánházhoz tartozó gyárkémény. Csináltak itt különböző italokat, gyümölcsökből bort is. A később elbontott kémény tégláiból épült a focipálya egy része, a téglákat nem hazahordták az emberek.


A paksi konzervgyárat azért bővítették, mert a szovjet piac bővült, ez egy hatezer vagon kapacitású konzervgyárrá vált, a kisebb épületekben 1000-1200 vagon kapacitást tudtunk csak elérni, raktározási helyiségünk sem volt.


Itt a mostani Képtár előtt ahol állunk, ez volt valamikor a gyümölcsfeldolgozó épülete. A magasított részre, ide hozták fel a dobozokat egy kis daruval, majd gőzölték a dobozokat, a tiszta dobozok így kerületek a feldolgozóba.


A csúcsidőszakban 2200 ember dolgozott itt, de volt telep Bogyiszlón és Faddon, ahol többek között paprikát dolgoztak fel. A szezonban volt időszak, a borsó vagy a paradicsomszezonban, hogy tizenkét órás műszakokat tartottunk.  


A képtár szomszédságában a főzeléküzem dolgozott, mellette volt a savanyúság rész. A munka és az épületek elhelyezésében kimódolt logika volt, itt ahol ecetes meg egyéb dolgok voltak, másutt meg cukorral dolgoztunk, például a befőttnél.


Lekvárt főztük, vagy befőtteket raktunk el, nyáron ötliteres üvegeket töltöttünk meg, télen, amikor nem volt nyersanyag, az üvegekből kiborítottuk a gyümölcsöt és vegyes befőttet gyártottunk a szovjet piacra, az aljában alma volt, majd szilvát raktunk rá, azután a cseresznye következett, és végére, azaz a tetejére, a körte került.


Bemegyünk a Képtár melletti épületbe. Itt a jelenlegi épület-tulajdonos, ital-nagykereskedő, Haaz Ádám egy-két képpel és néhány képkeretben rögzített bevásárlószatyorral fogad minket. Ez utóbbiakat jutalmul kapták, talán, a hetvenes évek elején a dolgozó asszonyok, az egyik évben szatyrot, a másik évben pénztárcát.  


Egy látképet nézünk a konzervgyárról. Akkor, amikor a kép készült, még nem volt lakótelep, egy emeletes ház sem volt, a mostani pékségnél volt egy raktár. 1966-ban már működött a kazánház, aztán itt volt 320 tartály, itt tároltuk az ecetet, vezetékeken jött fel. Az uborkát, paradicsomot, meg paprikát tartósítottunk, ezeket télen dolgoztuk fel. Amikor a Képtár részt megvette az önkormányzat, Hajdú János akkori polgármester azt mondta, itt minden el volt rohadva az ecettől, hát mondtam neki, itt az életben nem volt ecet, mert ezen az oldalon az édes dolgok voltak. Ja, hát ezt nem tudta.


A Képtár melletti csarnokban, ahol most a hatalmas méretű italkereskedés van, nos, ez volt a főzeléküzem. Itt készült a zakuszka, ez egy finom, paprikás-padlizsános krém, vagy a lecsó, a borsó, a bab, el sem tudom sorolni…, vagy itt volt a finomfőzelék: nem tudom miért hívták annak, zöldborsó, meg répa, karalábé meg ilyenek voltak benne, egy mártásban, szerintem senki sem szerette. A képen a vegyes savanyúságot gyártották az asszonyok, az alján négy-öt szem uborka volt, aztán saláta-paradicsomot raktuk, tetejében meg uborkát, ebből száz vagon ment ki a Szovjetunióba.


Megállunk a paradicsomlé állomásnál, ez egy szörnyű hely volt, betakart mindenkit, főztük, sűrítettük… nem is mondom tovább.

Innen megyünk a laboratóriumba, elképesztő állapotok vannak: szinte minden egy romhalmaz. Betört üvegek, szétdobált bútorok, kosz és szemét, amerre csak néz az ember. Egy létra, egy asztal, rajta egy összegyűrt lila pulóver. Felmegyünk egy lépcsőn, málló vakolat, már látszanak a téglák:

Ezt az egészet eladták, amikor idejött egy Hunyadi nevű felszámoló, akkor engem a Legfelsőbb Bíróságra is elcitáltak, becsületsértésért pereltek, mert azt találtam mondani, hogy azért vették meg, hogy itt mindent feldaraboljanak és eladják. Azt mondtam, nem szabad eladni, vagy úgy, hogy a vevő legalább tíz évre garantálja a további üzemben tartást. Tíz és fél millió forint (!) nemvagyoni kártérítést kértek, hogy ítéljenek meg, de a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a követelés nem megalapozott.


Labor, gurítópálya, aztán egy másik labor, a sugárlabor, igen ilyen is volt itt. Sokan tudni vélték, hogy az atomerőmű miatt itt minden sugárfertőzött. Na, itt megmértünk mindent, nem volt miért aggódni. Bettesh Pálné volt a vezetője, a munkatársaival minden bánatot megmértek. A vegyes laborban mikrobiológiát mértünk, a paradicsomnál, csak megfelelő penészszám lehetett.


Egy szó, mint száz, végülis eladták, a gyár a konzervipari tröszt tulajdona volt, egyszerre sürgős lett az eladás. A privatizáció erről szólt. Ment minden - hogy stílusos legyek - a lecsóba, és persze voltak „alkotmányos költségek” is. Az önkormányzatnak adókövetelése volt, amit nem kapott meg, szintén a felszámoló jóvoltából.


Az igaz, hogy a szovjet piac bedőlésével nem maradt értelme a konzervgyárnak. Itt olyan kapacitással bírtunk, amely egész magyar piacot befedte volna, ehhez képest még volt az országban, ha jól emlékszem, tizenhárom konzervgyár. Ez betette a kaput, mert piaci alapon nem tudott tovább működni, abszolút lett volna a veszteség. Csak hatalmas terek befűtését elég, ha említem. A termelés kilencven százaléka ment a szovjet exportra, az állam döntötte bele a dotációt. A debreceni konzervgyárnak volt tésztaüzeme, az ma is megvan. Nekünk nem volt ilyen, a termékstruktúra Pakson nem volt megtartható. Aztán egy Gombos nevű úrnak volt egy kis próbálkozása, az is halott ügy volt, egy kereskedő volt, a szakmához nem értett, a feleségem, aki utoljára termelési igazgató volt, ő is akkor került utcára. 


Kisétálunk az épületből. Arrébb látjuk a mostani orvosi ügyelet épületet, aszeptikus paradicsom készítés helyét. Egy gyár-város a városban. Aztán itt az épületek, most autóalkatrész árusítóhely még, valamikor készárúraktár.


Felmerült, hogy az új paksi blokkok épülésekor idejövő közel tízezer ember ellátásra jó lenne egy feldolgozó üzem. De ezt én csak egy zöldmezős beruházásnak tudom elképzelni, a régi konzervgyár már nem éledhet újra. Alkalmatlan épületek vannak, megszűnt az a korábban is ismert kistermelés, amely az alapanyagot biztosítaná. Esetleg egy kiskonzervgyár még gazdaságos lehetne, ez már soha. Az épületek más értelmet kaphatnak, nemrég nyílt itt egy presszó is. Nekem fáj a szívem, de tudomásul kell vennem ezt az elmúlást. Annyiban él talán, hogy a mai napig működik egy konzervgyári nyugdíjas klub, ahol szintén már csak az emlékekből élnek. Aztán egyre többször csak a temetéseken találkozunk.


Egyszer csak hirtelen Herczeg József elköszön: ne haragudj, megyek. Nem tartom vissza, nem is lennék szívesen a helyében, az érzelmek a legnehezebb dolgok közé tartoznak.


Végül néhány adat: A Paksi Konzervgyár jogelődje 1932. november 14-én kezdte meg az üveges, dobozos konzervek gyártását.

A paksi székhelyű, Nagy István tulajdonában lévő Pako Élelmiszeripari és Raktározási Kft. értékesíteni kívánta a volt paksi konzervgyár ingatlanjait.


A Pako Kft. 1998 októberében, felszámolási eljárás keretében vásárolta meg a már 1997-ben mintegy 4 hektár területű konzervgyárat, amely több mint fél tucat, jobbára nagy alapterületű épületből áll. Többek között eladó volt egy 1991 négyzetméteres csarnok, amely a város főutcája mentén helyezkedik el, s 4500 négyzetméteres parkoló tartozott hozzá. Ugyancsak több célra hasznosítható volt egy 2501 négyzetméteres üzemcsarnok, amely egy 400 négyzetméter hasznos alapterületű irodai és kiszolgáló szárnnyal egészült ki. Szintén eladó volt egy 8 ezer négyzetméteres, valamint egy 300 négyzetméteres üzemi épület, továbbá egy nagy alapterületű, 5 ezer négyzetméteres raktárbázis és egy 480, egy 268, valamint egy 400 négyzetméteres könnyűszerkezetes épület is. 

Az épületeket 8 ezer és 25 ezer forint, míg a telkeket 2-3 ezer forint közötti négyzetméteráron kínálta a tulajdonos. 

Az adatokat a Napi.hu. írta meg. 


2016 augusztusában ötletpályázatot írt ki az önkormányzat a Táncsics park, a volt konzervgyár, valamint a 6-os főút túloldalán a Duna-parton fekvő területek újraértékelésére.


A Jámbor Pál Társaság és a paksi önkormányzat támogatása jóvoltából könyv jelent meg a valamikori konzervgyár történetéről.


P.s. : „Volt egyszer egy konzervgyár” címmel 2018. szeptember 24-én nyílik kiállítás a Csengey Dénes Kulturális központban, a kiállítást Herczeg József nyitja meg.

 

Paks, 2018. szeptember 5., szerda.


Kiss G. Péter


A belső kép Nagy Marcell felvétele. Előtérben a barna épület, a Képtár.

Külső kép: Herczeg József. A szerző felvétele. +++