Dávid, a barátom
Legfrissebb

- Közlekedési és energetikai együttműködés Salgótarján és Paks között

- 16 Mrd forintos fejlesztést hoz az atomerőmű alapítványa

- A rendőrség továbbra sem kéri a műszaki vizsgálati bizonyítványt

- Véradás a Polgármesteri Hivatalban

- Magyar vállalatok eddig 900 millió euró megrendeléshez jutottak

- Süli: üzembe állhat a két új paksi blokk 2026-27-ben

- Hazajön az Atomexpo Díjas tájékoztató kamion

- Oklevéllel ismerték el a paksi programokat

- Atomexpo, Süli János: az új blokkok időre elkészülnek

- Atomexpo 2018, Szocsi

- A gimisek nyerték a Teller Ede fizikaversenyt

- A Hétszínvirág Óvoda Vackor csoportja mehet a cseresznyési kirándulásra

Atomenergia
Paks
Közélet
Kultúra
Sport


Dávid, a barátom

2018. április 25. 19:55:41  nyomtatási kép

 

Ma volt a harmadik alkalom, hogy Dávid – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – levett pár száz forintra a Tesco parkolóban. Már ismerős arcról. A „na, mi újság barátomra”, széles mosollyal válaszol. Nem vagyok sem naiv, sem hiszékeny ember, és az eskü, amit újra elhadart, tudom annyit ér, mint egy muzulmán esküszik egy kereszténynek. Nem baj, az apró nem vág földhöz, magam sem vagyok gazdag ember, de adni mindig jobb, mint kapni. Ha egy kevéske jut otthon belőle majd a gyerekeknek, már megérte. Remélem.

 

A szegénység nem szégyen, csak kellemetlen. A közhely itt nyilván közel jár a valósághoz, nem veti fel a pénz, adok, de még nem adom oda. Próbálom húzni az időt, hogy kérdezhessek. Megmondom neki, hogy újságíró vagyok. A szeme sem rebben, sőt biztat, látogassak el hozzájuk.

A Dankó-soron laknak, két gyerekkel van otthon az asszony, ő sem dolgozik. A közmunkáról érdeklődök, azt mondja, majd nemsokára. Hogy a szomszédok dolgoznak-e, nem tudja, arról beszél, hogy nem beszél velük. A gyerekeket is alig engedik ki az udvarra: sok a csúnya szó.  

 

Azért nem állnak annyira rosszul mégsem, számolgatjuk a pénzt. A forrásokat. Van a segély, meg más juttatások. A parkolóban összeszedett alamizsna se olyan kevés, van egy hónapban, hogy összejön kilencvenezer forint is. Így a hónap a kasszazáráskor eléri akár a száznegyvenezer forintot is. Ez jóvilág, az asszony szeptemberre várja a harmadik gyereket. Akkor már tovább növekszik a bevétel, meg a kiadás, marad a nullszaldó, meg a kéregetés.  A paksiak többnyire adnak, sok jólelkű ember van. Van, aki elküldi. Azt mondja, nem ér rá.

 

A Tesco parkolóban tilos a kéregetés. Dávid megoldja. Átmegy hosszában rajta, a buszvégállomás felé, meg vissza. Ha megáll egy tehetősebb autó, megvárja amíg a kuncsaft kiszáll. Akkor odalép hozzá. A technika már majdnem tökéletes. A buszmegállóban megkérdezi a buszostól, mennyi az út Szekszárdig. Mondjuk ötszáznegyven. Negyven forintja van, kellene még ötszáz, hogy orvoshoz tudjon menni. Beteg. A rövidnadrágból kiálló lábán egy korábbi, erős nagy sérülés. Nem kérdezem, hol szerezte. A gyermekkor egyik látható emléke lehet, és amit nem látunk, az odabenn van.

 

Van, aki ezer forintot is ad neki. Az ezresen meglepődik, jobb lenne inkább apróban. Ez is apró, mondja egy kistafírozott úri gyerek. Ilyenkor nem kell már estig kint lenni, körül-belül háromezer a napi kvóta.  Van, amikor lassan jön össze. Órákig kuncsorog, néha reggeltől estig. 

Volt gyermekkoromban egy szegény piacozó ember. Az asszony megmondta neki, hogy amíg száz forint nem jön össze, haza se jöjjön. Akkoriban, az nagy pénz volt. Egy estefelé nagyon berúgva ért haza. Mi történt? Csak kilencvenkilenc lett. Hát elitta.

 

Dávid nem iszik. Most sem érezni rajta, hogy ivott volna, és nem is láttam dohányozni sem. Isten őrizz, mondja. De nem állja meg komolyan. Akkor valami más. Akkor ez legyen az ő dolga. Mert a szegény embernek, mindig kell valami, ami egy pillanatra száműzi a sorsát, ahová mindig visszatérni kényszerül. Táncolhat, de körbe jár. A kör ördögi, majd egy erős lökés kiperdíti, mint a centripetális erő, száll a magasba.

A szegénységet mára felváltotta a rászoruló, akkor nem szegény. De illedelmes, amikor kér, azt mondja, reggel evett utoljára. Lassan a délután végén járunk, nem mondja, mennyi a mai keresete. Amiben biztos lehetek, az a háromszáz forint, amit én adtam neki.

 

Tudtam, ha a kezébe adom, rögtön otthagy. Így is lett, valami nagyon sürgős dolga akadt. Megköszönte, és elsietett. De nem a bevásárlóközpont irányába, hanem éppen ellenkezőleg.

Nézek utána, Dávid nem néz vissza.  Gyorsan távolodik, pár pillanat alatt nyoma vész. Talán egy pár nap múlva újra találkozunk. Tudom, akkor is kér majd. Gyerekek, betegség. A szegénység – orvosolhatatlan betegség.

 

Én adok neki, mások mondják nem kéne. Nem érdekel, mire költi. Veszítettem sokszor, sokat, többet is. Istenhez fohászkodok, hogy ennyit sohase veszítsek.

 

Paks, 2018. április 25., szerda.

 

Kiss G. Péter


FACEBOOK

Paksi Atomerőmű