A közbiztonságért
Legfrissebb

- Közlekedési és energetikai együttműködés Salgótarján és Paks között

- 16 Mrd forintos fejlesztést hoz az atomerőmű alapítványa

- A rendőrség továbbra sem kéri a műszaki vizsgálati bizonyítványt

- Véradás a Polgármesteri Hivatalban

- Magyar vállalatok eddig 900 millió euró megrendeléshez jutottak

- Süli: üzembe állhat a két új paksi blokk 2026-27-ben

- Hazajön az Atomexpo Díjas tájékoztató kamion

- Oklevéllel ismerték el a paksi programokat

- Atomexpo, Süli János: az új blokkok időre elkészülnek

- Atomexpo 2018, Szocsi

- A gimisek nyerték a Teller Ede fizikaversenyt

- A Hétszínvirág Óvoda Vackor csoportja mehet a cseresznyési kirándulásra

Atomenergia
Paks
Közélet
Kultúra
Sport


A közbiztonságért

2018. április 19. 12:49:26  nyomtatási kép

 

Volt bennem valami tudatalatti félsz, pedig nem volt okom rá. Nem bántottak a rendőrök soha, igaz nem is kerestem magamnak a bajt. Mégis, a távolságtartás ösztönös volt, talán mert az úton, ha megállítottak és elkérték a papírjaimat szigorúnak, számonkérőnek tűntek. Nem értettem, hogy miért volt szükség erre az autós igazoltatásra, amikor minden papírom rendben volt, és egy kortyot se ittam. Idő kellett hozzá, hogy megértsem: értem volt, nem ellenem.

 

Az elmúlt évtizedek alatt a rendőrség arca is megváltozott. A polgárbarát rendőri intézkedés módszere egy kicsit közelebb hozta egymáshoz a testület tagjait és az „állampolgárt”. Én, az állampolgár és viszonyom az államot is képviselő kék kabát között azonban sosem terjedt ki a bűnüldözőkre, róluk tudtam a legkevesebbet. Érthető, sosem volt semmilyen kapcsolatunk. Elkerült az ilyen szerencsétlenség, hogy áldozat legyek, vagyonomban, személyemben.

 

Nem mindenki ilyen szerencsés. Sokunkat károsítanak meg, és nyilván a legjobb és törvényes segítség a rendőrségtől jöhet. Paks, egy kicsit szigetnek számít a megyében, legjobb mutatók itt vannak, nemigen akad helyi elkövető, inkább az utazó bűnözés erre felé a divat, ők adnak munkát, van, amikor álmatlan éjszakát.

 

A telefon, amely mindig készenlétben van, mindig velem van, és sohasem tudom, hogy mikor és miért szólal meg, éberen tartja az embert. Ez a realitás - közelebb húzza magához a készüléket. Egy olyan rendőr, aki a középiskola elvégzése után – maga sem tudja pontosan, hogy miért, ezt a hivatást választotta. Nem volt a felmenői között sem szakmabeli, talán van, létezik elrendeltetés.

 

Péger János ilyen. Végig járta a szakmai lépcsősort, tudjuk, nehezen lehet bandukolni felfelé. Eltelt húsz év alatt mégis mindig motiválta valami, amit úgy hívunk, hogy igazságérzet. Mert milyen igazságtalanság az, ha valakit kirabolnak. És nemcsak az anyagi kár jelentős, hanem a bennünk, a lelkünkben, akár éveken át is megmaradó rossz álom. Ha vissza is kapunk valamit a rendőr segítségével, az ilyen élmény nem nagyon gyógyítható. Talán akkor, ha gyorsan kapunk segítséget.

 

Ezen vagyunk, nemcsak azért mert kétszer ad, aki gyorsan ad, hanem azért is, mert később bottal üthetjük a nyomát, eltűnnek, mint a kámfor. Nem rejti véka alá, segítenek a kor modern eszközei, nyomkövetők, telefon, kamerák. Ezeket persze nem helyettesíti az, az elszántság, amiben az ember több, mint az eszköz. Csak igy lehet, különben a rendőr veszít a bűnözővel szemben.

Péger János nem szeret és nem is akar veszíteni. Számíthat az eszközökön túl az emberek segítségére is. A paksi kisváros összefogó típus, segítenek a rendőrnek is. Szólnak, értesítenek, ha valami gyanúsat látnak, találnak.

Szólnak, talán nem is mindig a rendőrnek, hanem Péger Jánosnak. Az utcán, a boltban, a piacon, vagy másutt. Jobb lenne mindig egy kicsit előbbre lenni, mint a bűnözők, de a dolog természete nem ilyen.

 

Ehhez kell egy elhívatottság, ez a szakma, amely nem családbarát intézmény, nem ad könnyű életet.

Ha otthon vagyok, igyekszem kikapcsolni, a munkát nem hazavinni. Ez sem sikerül mindig, van úgy, hogyha a feleségemnek segítek, porszívózás közben újra és újra bevillanak képek, rágom rajta a szám szélét. Aztán elmúlik, otthon két gyermek van, ők, a feleségem az én hobbim, az én kikapcsolódásom, szabadságom, nyaralásom.

 

Filmeket nézünk. Van úgy, hogy krimit. A feleségem rám szól, el ne mondd a megoldást. Mosolygunk. Ez vagyok én. Ő is tudja. Tudta már akkor is, amikor hozzám jött feleségül. Velem együtt vállalta, ami velem jár. Hálás vagyok neki, nélküle nem tudnám csinálni, mert ő akkor is ott van a családdal, amikor én nem lehetek.

 

Nem tudom, mikor szólal meg a telefon. Csak azt tudom, amikor reggel bejövök, indul nap. Hogy mikor lesz vége és hogyan, arra reggel még nincs válasz. De szeretnék én is hazamenni.

 

A kitüntetésről kérdezem. Közbiztonságért kitüntetést kap az önkormányzattól. A saját hazájában is lehet próféta. Nem várta.

Örülök ennek nagyon, nem azért csináltam, mert erre vágytam, ha észreveszik egy közösségben a munkámat, ahol élek, megköszönöm. Ez ma van, holnap újra reggel, vagy más napszak, vagy éjszaka.

 

Kezdődik minden előről.

 

Kiss G. Péter.

 

Paks, 2018. április 19., csütörtök.


FACEBOOK

Paksi Atomerőmű